Miközben az orvosok, természetgyógyászok, és az egészséges táplálkozással foglalkozó szakemberek mértékletességre intenek, napjainkban egyre elterjedtebb szokásunk, hogy szinte húst hússal eszünk. Legtöbben szívesen elfogyasztjuk az ízletesen elkészített, grillezett, sült, főtt, párolt stb. húsokat, akár naponta többször is, sőt, sokan reggelire sem hagynák ki ezt a fogást. Pedig ez régebben, akár csak néhány évtizeddel ezelőtt is, nem így volt. A hús, bizony ritka vendég, inkább ünnepi fogás volt az asztalokon. Érdekes elgondolkodni azon, miért volt ez így akkoriban, és milyen változások vezettek ahhoz, hogy szinte elképzelhetetlen, hogy lemondjunk a húsról.
A kevés hús fogyasztása valószínűleg arra vezethető vissza, hogy a friss hús tartósítása sokáig nem volt megoldott. A levágott állatot azonnal el kellett fogyasztani, vagy fel kellett dolgozni és tartósíthatóvá kellett tenni. A tartósítás szárítás, füstölés, vagy zsírban való lesütés formájában történt. A készlet mérete sem lehetett túl nagy, hiszen ezeknek az eljárásoknak a szavatossága véges volt, el kellett fogyasztani, mire megromlott volna. Az így elkészített húsfélék, bár a mindennapos étkezésben részt vettek, elfogyasztásuk mégis más élvezeti értéket adott, mint a frissen elkészített fogásoké. A húshoz való hozzáférés sem volt egyszerű, hiszen az élő állatot le kellett ölni, ki kellett zsigerelni, tisztítani, darabolni stb. Ez hosszú ideig tartó, sokszor megerőltető folyamat volt, nem úgy, mint ahogy ma csak leugrunk a közértbe egy kis csirkemell filéért. Ha a hús konyhában való elkészítését vizsgáljuk, arra is gondolnunk kell, hogy bizony az elkészítése sem volt olyan könnyű, mint ma. A korabeli háziasszony legtöbbször a sütőkemencében arra alkalmas edényekben inkább megfőzte a húst, mint sütötte, hiszen nem állt a rendelkezésére modern tűzhely és teflonedény. Mindezekből az tűnik ki, hogy a hús értéknek számított, amelyet hetente néhány alkalommal, vagy ünnepekkor fogyasztottak. Ebből kifolyólag a változatos gabonafélék (árpa, hajdina, köles), kukorica, burgonya, zöldségfélék, hüvelyesek fogyasztása sokkal gyakoribb volt, mint ma. A főtt ételek között a kásafélék vezettek.
Az élet azonban alaposan megváltozott az 1880-as évektől, azaz az iparosodás, városfejlődés elindulásától. Megjelentek a korszerűbb, vaslapos tűzhelyek (1910-ig) majd a takaréktűzhelyek is hódító útra indultak. A sütőkemencék 1960-tól szinte eltűntek (sajnos ezzel együtt házi kenyérsütés is, de ez már egy másik cikk témája lenne). A tűzhelyek fejlődését követték a főzőedénygyártók, akik egyre praktikusabb, könnyebben kezelhető edényeket gyártottak. A technikai fejlődés a hűtéstechnikában is jelen volt. A városokban megjelentek a jégszekrények, majd a második világháború után az elektromos hűtők, és nem sokkal utána a mélyhűtők. Ezzel megoldottá vált a romlandó élelmiszerek, így a friss hús hosszabb eltarthatósága is. Már a 19. század végén is kimutatható volt, hogy a városokban az egy főre jutó éves húsfogyasztás szinte a duplája volt az országos átlagnak, 62 kg szemben az átlagos 33 kg-val. Ez az arány addig tartotta magát, amíg a technika újdonságai be nem törtek a vidéki települések életébe, utána kiegyenlítődött a város és a vidék között. A falusiak igyekeztek utánozni a városi életformát, így egyre több parasztgazdaságban tűntek fel a modern tűzhelyek, és a hűtőgépek. Aki tehette, beruházott ezekre az eszközökre, annál is inkább, mivel a kásafélék, különösen a kukoricakása, vagy a túlnyomó részben zöldségfélék fogyasztása a szegénység jele volt, amit mindenki szeretett volna levetni, az értékes hús azonban a jómód szimbóluma volt. A hús elkészítése, és tartósítása így könnyebbé, lassan tömegek számára is könnyen elérhetővé vált. Ma már csak bemegyünk a boltba, és szinte bármilyen fajta és feldolgozottsági szintű húst meg tudunk konyhakészen vásárolni, a pucolással sem kell vesződnünk. Megrögzött szokásunkká vált, hogy az a „rendes” étel, amiben hús van. Meggyőződésem, hogy az étkezés csak megszokás kérdése, a szokásainkon pedig erős akarattal lehet változtatni. Fogadjuk meg a szakemberek intő szavát, gondoljuk át étkezési szokásainkat, kérdezzük meg magunkat: miért is eszünk húst hússal?
