Gyermekkorunkban mindannyian probáltuk a végtelen fogalmát megérteni. Hogy lehet, hogy a világnak, mind térben es időben nincs vége? Mi volt a kezdet? Ha volt is, mi volt előtte? Aztán szép lassan e gondolat elhagyásával és napi kicsinyes problemáink növekedésével világunk kezd szűkülni. Felörlődünk a hétköznapok csatáiban, hogy megszerezzük szükségleteinket, így elfeledkezünk az egyetemesről, a végtelenről. Arról a világról, ahonnan jöttünk, melynek kapuja mindig nyitva áll, hogy feloldjuk a véges napi problemáinkat, félelmeinket, veszteségeinket a végtelenben.
Most egy kicsit lazuljunk el, és figyeljük milyen érzéseket váltanak ki belőlünk a következő szavak a végtelen viszonyában: élet, történelem, földtörténet, ősrobbanás.
Bármelyiket vesszük, ott van benne a kezdet és a vég, a születés és a halál, és ezekkel a változasokkal járó energiamozgások. A változás lehet utólag szép és öröm is akár, de a folyamat maga mindig feszültséggel jár. A gyermek születése is fájdalommal, a szerelem is szenvedessel, a halál pedig félelemmel jár. Mindegyik esetben megjelenik a magas adrenalin, a heves szívverés és a feszültség. Ugyanez igaz a történelmünkre, ami izzasztó építkezések és szívszorító rombolások folyama. A földtörténetre, ami kéregmozgások, meteorit becsapódások, hőmérsékletváltozások, természeti katasztrófak sorozata. De igaz ez a naprendszerünkre is, amely egy ősrobbanás által jött létre, és egyszer, most még ismeretlen, de biztosan hatalmas rombolással megszűnik. Az előbbiek feszültséget okoznak, amit mindig érzünk. Génjeink hordozzák őket, mint bármelyik más életösztönünket. Mindig ott lesznek a tudatalattinkban. Innen ered a bennünk levő világvége-érzés, a háborúktól és a betegségektől való félelem.
De van egy valami, ami ezek fölött áll. Ez pedig a végtelen világegyetem, ami mindent magába foglal, és mind fölött levő, mindent megőriz és mindent tökéletesen szervez. Az ember egyedi adottsága, hogy a szexuális inger, és gyilkos ösztönök mellet megélheti ezt az egyetemes érzést is. A végtelen foteljában lágyan ringatózva ülünk a mindent magába foglaló csendben, ahol ugyanúgy csak egy felhőként úszik át naprendszerünk története, mint saját életünk. Ebből az átélésből való az Istenhit.
Ez az érzés nem érthető intellektuálisan. Inkább egy dalhoz hasonlítható. Egy dalhoz, amely szintén nem magyarázható, de a végén egymás szemébe nézünk, és ugyanazt érezzük.
A halandóság nem győzhető le, az ember nem válhat hallhatatlanná. Egy dolgot tehetünk: emlékezünk az örökre es végtelenre, hagyjuk történni a mulandót. Ne kapaszkodjunk bele, de ne is akarjuk lecserélni egy képzeletbeli világra. Éljünk inkább vele együtt, és keressünk minél több támogató erőt a végtelen univerzumban, létrehozva egy jobb életminőséget és színesebb világot.
